Vietnámi sámli-kávé
Az utcasarok Hanoiban zsúfolt volt, nyüzsgő, hangos és zaklatott. Meg kellett keresni azt az apró rövidlábú széket, amire leülve meghúzódhattam, ahol „biztonságban” voltam, ahol nem sodort el a vietnámi utca káosza. A szinte senkire sem figyelő rohanás.
Hanoiban, mint ahogy Vietnam nagyvárosaiban mindenütt, a kávézás olyan sűrű, sokszínű, és mindenhol elénk keveredő, hogy aligha van a világon olyan ország, ahol többet kávéznának az emberek, mármint az utcán, a teraszokon. Vietnam ebben az értelemben megelőzi szerintem még Braziliát is, pedig alapvetően ugye a brazilokat gondoljuk a kávézás világrekordereinek. Elvégre ott terem a világon a legtöbb kávé (amúgy Vietnam ma már a második helyen áll ebben a tekintetben), és a brazil városképek tűnnek elképzelhetetlennek csinos lányok és őket a kávézók teraszáról vizslató latin férfiak nélkül. Vietnamban viszont tényleg nehéz úgy fotót készíteni egy útkereszteződésben, vagy bármelyik forgalmasabb utcasarkon, hogy ne tévedne a képbe néhány sámliszerűen alacsony szék, melyeken vagy a falnak támaszkodva, vagy előre görnyedve szürcsölgetik az édes filterkávéjukat a vietnámiak. Régebben is így volt ez, de az elmúlt tizenöt évben (akkor jártam utoljára Hanoiban) mégis rengeteg dolog megváltozott. Vietnám másfél évtized alatt tényleg a világ egyik legnagyobb kávétermelő országává lépett elő, miközben hazatértek a második generációs vietnámiak. Sokan Franciaországból, és még többen Amerikából. Azoknak a vietnamiaknak a gyerekei, akiket a történelem elsodort Vietnamból. Az indokínai háborúk közben és után mentek el Párizsba, Marseille-be, Los Angelesbe vagy éppen New Yorkba. Az ő gyerekeik térnek most haza, és nyitnak Vietnamban izgalmas multikulti kávézókat, cukrászdákat és bisztrókat. Összekeverik a vajpuha párizsi croissant, a Los Angeles-i újhullámos pörkölést, a dél-kelet-ázsiai dizájnnal, a rövidlábú székeket, az ablakpárkányokra fektetett szőnyegpadokat a francia kulinária elegáns könnyedségével, és az amerikai vendéglátás profizmusával.
Az utcasarok is, ahol meghúzódtam, pontosabban a kávézó, ami elé leültem, ilyen volt Hanoiban. Huszonéves fiatalok nyitották, akik felszögelték a falra egykori amerikai életük relikviáit, rendszámtáblákat, baseball sapkákat, és gimnáziumi okleveleket. Jegeskávét készítettek, mert Vietnamban a kávé mindig jéggel készül, külön kérni kell, ha meleget szeretnénk. Phinnek hívják az eszközt, amivel készítik. A pohár tetejére illesztetett fémfilterről van szó, amin pár perc alatt átcsöpög a kávé. Kicsit keveréke ez a franciás French-press áztatótechnikának, és az amerikás hosszú feketekávénak, a csepegtetett filterkávénak.
A gyarmati múltból viszont továbbra is ott él az utcasarki kávékban az édes sűrített tej, mert a vietnamiak ezt valahogy képtelenek „elengedni”. Abból az időből származik, amikor hűtőgépek híján még gyorsan megromlott a tej, ezért a franciák édesített, tartósított sűrített tejjel itták Indokínában, a gyarmati világban a kávéjukat. Hát ez megmaradt... még a Los Angelesből hazatérő vietnami fiatalok is így szeretik a kávéjukat a 21-ik század elején. Ültem tehát az utcasarkon, és figyeltem a hanoi életet. A nyüzsgést. Ahogy tizenéves diáklányok, sötétkék szoknyás egyenruhában, bukósisak nélkül mopedeztek a kiismerhetetlen logikával hömpölygő forgalomban. Ahogy keresztülbaktatott a többsávos úton egy defektet kapott bicikli-riksás, és ahogy a férfit az áramló forgalom hangyasodrása kikerülte. Nem dudált senki, nem mosolygott senki, de nem is volt dühös senki. Gyűrte egymást a tömeg, küzdött mindenki valamiért az apró, az utcasarki kávézó nyugalmából jelentéktelennek tűnő életében.
